Többnyire mindenki önmagát keresi. Ki a munkájában, ki a családjában, ki a magányban, vagy elvonulásban. Jobb esetben az ember jól érzi magát, ha pedig nem, akkor odébb áll, másba fog, elválik, vagy épp gyereket szül. Miki úgy véli, mindig úgy állt az élethez, hogy neki nincs vesztenivalója. Festett ruhát, hajlított drótot és tanított angolt magyarként Japánban, de igazi önvalója a festményekben mutatkozott meg. Azóta is folyamatosan alkot.

Solymosi Miklós 1967-ben született Dunaújvárosban. Az akkori szocialista iparvárosban töltött gyermekkor rányomta bélyegét a művész szinte egész további életére, s talán az első löketet adta ahhoz, hogy ma csodálatos festmények kerüljenek ki a keze alól. Miki ugyanis tizennyolc évesen elhatározta, hogy külföldön próbál szerencsét. „Igazi panelproli voltam. Apámról kiderült, hogy nem is édesszülőm. A zavaros családi helyzet és a csalódottság is hajtott, mikor a sorkatonasági behívó előtt már a határ túloldalán találtam magam.” – emlékszik vissza a művész.

A szocialista Magyarországról külföldre emigrált magyarok jó része, így Miki is menekülttáborba került Ausztriában. A nehéz körülmények azonban nem tántorították el: kilenc hónapnyi várakozás után Kanadában befogadó országra talált, ahol kétkezi munkát vállalt és a kanadai nyelvoktatási programnak köszönhetően gyorsan megtanult angolul. Már itt belekóstolt a művészetbe: egy ideig fotósok segédjeként dolgozott, de vállalt munkát építkezéseken is, ahol német szakemberek tanították a különböző anyagok viselkedésére és kezelésére. Ahogy Miki fogalmaz, Kanada sokkal szabadelvűbb ország volt, mint Magyarország: mindenre nyitottak voltak. Saját örömére már akkor elkezdett festeni, de akkor még saját öltözékét dobta fel: pólókra, dzsekikre festett, amelyeket aztán később barátoknak, haveroknak is elkészített.

Barátok meghívására költözött át az Egyesült Államokba, Washingtonba, amely aztán közel hét évig az otthona maradt. Itt ismerkedett meg feleségével, aki a helyi televíziónak dolgozott. „Egyszerűen elbűvölt az Amerika adta számos lehetőség: az lehettél, aki csak akartál. Ez az inspiráló környezet új lehetőséget nyitott meg előttem: elkezdtem foglalkozni az úgynevezett újrahasznosítható művészettel. Jártam az utcákat és a kidobott tárgyakból újakat alkottam. Ami másoknak szemét volt, az nekem kincs”. Fém kiegészítőket, ékszereket és egyéb ruhadarabokat készített, ezeket az utcán felállított standon árulta az érdeklődőknek. Néhány, az Egyesült Államokban töltött évet követően felesége szüleinek invitálására költöztek Japánba.

A távol-keleti szigetország jelentette Miki számára azt a helyet, ahol igazán otthonra lelt. Nem pusztán fizikai tekintetben, hanem művészként is. Japánban angoltanárként kezdett dolgozni, de szabadidejében gyakori vendég volt a helyi művészellátóban, ahol festéket és vásznat vásárolt, hogy megalkothassa mindazt, ami az évek során rejtve maradt benne. Miki hálával emlékszik vissza: „Feleségem szülei unszolására kezdtem vászonra festeni. Feleségem apai felmenői között ugyanis számos kelmefestő akadt, akiknek a műveit még a tokiói múzeumban, sőt még Japán egyik legkiemelkedőbb fesztiválján,  Gion-Matsuri Fesztiválon is kiállították. Büszke vagyok erre!”

A művek hamarosan elismerésre találtak Miki egyik magántanítványának személyében. Ez az arisztokrata japán hölgy Miki első huszonöt képéből kiállítást rendezett egy helyi kávézóban, ahol nem várt siker fogadta a festményeket: „a terem tele volt a festmények iránt érdeklődőkkel, s csak amikor már az utolsó látogató is elment tudtam meg, hogy a tanítványom az utolsó képig mindet eladta” – emlékszik vissza a sikerre Miki. A művészi nyughatatlanság azonban nem hagyta egy helyben a családot: párjával elhatározták, hogy visszaköltöznek Magyarországra. Fiuk már magyar földön látta meg a napvilágot, és azóta is itt élnek, Budapesten. Miki ma már vallja, hogy mindig is festő volt, csak idő kellett a kibontakozáshoz. „Egy őrült vakmerőség hajt. Mindig úgy gondolom, hogy bármihez is fogok, nincs vesztenivalóm.” – teszi hozzá mosolyogva.

Pár hónapja már neves irodákban tűnnek fel a képei Budapest szerte. Miki szerint képei motiválják az embereket. Egyszerűen azért, mert festményeivel az irodai merevséget egy dinamikus „rendezetlenség” dobja fel. Megmutatja, hogy lehet a kereteken kívül is gondolkodni.
Festményei egyedi darabok, nem hasonlítanak más képekre, mert, mint mondja, soha nem másol senkit; habár óriási érdeklődéssel és alázattal figyeli mások művészetét. Vallja, hogy képeihez nincs szükség magyarázatra, mindenkiben hagynak üzenetet, érzést, mindegyik műnek van mondanivalója, de ezt is mindenki máshogy érzékeli. Épp ezért nagy hiba lenne az eredeti szándékot magyarázni.